Anno 1000 Európa elrablása

Az első szentév

Ezer esztendeje, amikor az égi jelekre nem csupán teológiai értelemben figyelmes II. Szilveszter egy igen különleges éjféli misét celebrált, a Te Deum sűrű hallelujáiba némi megkönnyebbült sóhajtás is belevegyült: lám, mégis elmaradt egy rettegett világvége. Róma városa ekkor ugyanúgy romokban állt, mint a nevét viselő birodalom, és nem sok jót vártak az arab számokkal, mechanikus órákkal bíbelődő, állítólag sötét erőkkel paktáló és mágus hírébe keveredett Gerberttől sem. Pedig a II. Szilveszter nevet felvevő új pápa nem kevesebbre tört mint előde és példaképe, I. Szilveszter. Constantinus mellett ugyanis éppen I. Szilveszter munkálkodott azon, hogy a politikailag már a vég felé haladó birodalomban – mintegy a szellemi jogfolytonosságot biztosítandó – intézményesítse a kereszténységet.

A fiatal III. Ottó császár mellett sürgölődő II. Szilveszter hatása nem lebecsülhető: az ezredforduló pünkösdjén felnyitják Nagy Károly szarkofágját, s a romlatlan test azt sugallja, hogy az uralkodó politikai öröksége – egy egységes Respublica Christiana, napjaink Egyesült Európájának ideológiai előképe – feltámasztható. Csakhogy az uralkodó álmot lát, „Pál apostol” látogatja meg, s arra biztatja, hogy tisztítsa meg az egyházat. Ezzel kezdetét veszi a Renovatio temporum, amely a kereszténység feletti világi hatalom természetéről vall. A német-római császárok és a pápák későbbi, úgynevezett invesztitúra-háborúi nemcsak arról szólnak, hogy az adott résztvevők közül ki kit és mikor győz le, hanem arról is, hogy kinek s minek van elsőbbsége a világban. Az „idők jele” persze Róma egyházát más módon is megérinti. Az „Urbi et orbi” (a Város és a körülötte levő világ) ókori politikai világszemlélete végleg átadja a helyét a középkor „katolikus” szellemi egyetemességének, amely immáron mindenütt jelen van, így Európa keleti felén is. Kelet-Európa – az ezredforduló táján „csatlakozó” magyarok és lengyelek révén – éppen II. Szilveszter pápa Rómájának vonzáskörébe tart, majd tartozik. Róma ugyanis nemcsak szellemi, hanem politikai hatalom is, mi több: egy égig érő, hatalmas hűbérúri láncolatba tagolt politikai rendszer szuperhatalma. Feje ezért több, mint a császár, mivelhogy a „királyok királyának”, Istennek a földi helytartója maga is „egyeduralkodó”.

Ezredvégek – századvégek

Valószínűleg a XIX. század történetírói által kiötlött mítosz az első ezredforduló kollektív pánik formáját öltő halálfélelméről szóló híradása. Mindenesetre egy forrás, a Saint Benoit sur-Loire apátság egyik barátjának feljegyzése ezt írja ezzel kapcsolatban: „Mesélik, hogy 994-ben Párizst mindenféle atyák a világ végével riogatták. Bolondok. Elég csak felütni a szent könyvet, a Bibliát, máris tudjuk, hogy Jézus azt mondta: nem tudhatjuk a napot és az órát. A jövőbe nézni és arra törekedni, hogy meghatározzuk, vajon a mindenki várta s félelmetes esemény mikor következik be, a hit ellen való cselekedet.” Mindenesetre, egyetértve George Dubynek a következtetéseivel, bizton állíthatjuk, hogy az ezredforduló már egy új szellemi mozzanatot is hordoz. „El kell ismernünk – írja a francia történész –, hogy e kor legjobb keresztényei mély vágyódással élték meg ez időket, és az Evangélium fölött meditálva erénnyé alakították át várakozó vágyódásukat.” (George Duby: L’an mil, 1967, Paris) Ezzel kezdetét vette az egyéni és közösségi, sokszor a „katolikus” egyház perifériáján, azon kívül vagy abból kirekesztve megélt élő hit reformációja, amelyre Róma hol a kirekesztéssel, hol a kisajátítással válaszolt. A katharok eretnekségére például az inkvizícióval (1199) és az erőszakkal, Assisi Szent Ferenc és barátai „hippimozgalmára” a ferencesek népszerű szegénységi elveinek felületi bekebelezésével… Különös módon a századvégek társadalmi szorongásai már a középkorban is megismételték a hitet megújító kísérleteknek, majd pedig ezen jelenségek elfojtásának visszatérő lázgörbéjét, s egyben e két különböző, de mindig „hatalmi” válasz gyakorlatát. Mindennek bemutatását most nem próbáljuk meg, csak az első szent (jubileumi) év felvillantására teszünk kísérletet egyetlen példa erejéig, ami persze korántsem volt egyedi és egyedüli a különleges pápai eszközök hosszú sorában.

Ítélet – vég – végítélet

A „vég” ott kezdődött, hogy volt egy calabriai apát, Gioachino da Fiore, aki 1184-ben – némiképp a korai keresztényekhez hasonlóan – profetikus könyv gyanánt értelmezte az Apokalipszist. Azonban saját korát a 6. pecsét feltörésének idejével azonosítva a mennyek országának beteljesedő eljövetelét nem a hetedik évezred egyfajta „sabbatéveként” látta, mint előtte már sokan, hanem jóval radikálisabb következtetésre jutva magában a történelemben kereste. Azt tanította, hogy a zsidóság és az Ószövetség ideje az Atyának a kora, az Újszövetségé és a keresztény klérusé a Fiú korszaka, míg a harmadik státusnak a megreformált egyház lesz a főszereplője, ez a Szent Szellem kora, aki a szellemi embereket (viri spirituales) ugyan maga vezeti, de egy angyali pápán (Papa Angelicus) keresztül. Talán éppen ezért is történhetett meg, hogy száztíz év múlva, immár az öntörvényű politikai hatalomba belecsömörlött és a világ feletti küzdelembe belebonyolódott pápák egyik pápaválasztási konklávéján a megüresedett trónt egy remete aszkétára, Pietro de Murronéra bízták. Mivel a XIII. század végét da Fiore apát követői – Fra Dolcino és az Apostoli Testvérek mozgalma, de még a ferencesek java is – a korrupt egyház végének ítélték, éppen ezért V. Celesztin reformjaiban egyben mindenki az idők jelét várta. Sorsa azonban más lett: a trónjáról nemsokára lemondó – a latinos műveltségű, intrikus udvar cifra életét megszokni képtelen – remete elmenekült, de a „szent embert” követője, VIII. Bonifác Fulmone várának egyik cellájába zárta, ahol nemsokára meg is halt. Így 1296 fordulatát a szellemi férfiak már úgy értelmezték: lám, olyannyira itt a világvége, hogy a pápai tiara még magának az Angyali Pápát „letaszító”, gyilkos antikrisztusnak a fejére is rákerülhetett. Ha antikrisztuson csupán antikrisztusi figurát és nem magát a Bibliában szereplő Antikrisztust értették, „próféciájuk” minden bizonnyal nem is túlzott sokat.

Magnanimus Pontifex

A Nagylelkű Főpap melléknevet VIII. Bonifác éppúgy kiérdemelte, mint a Legnagyobb Bűnös csúfnevet; miközben ugyanis teljes búcsút ígért a római szentév minden zarándokának, ő maga az utolsó kenet szentsége nélkül, tébolyultan halt meg. Murrone Péter jövendölése telt be rajta, aki a hagyomány szerint azt mondta: „Rókaként ugrottál a trónra, oroszlánként fogsz uralkodni, és úgy halsz meg, mint egy kutya.” Bennünket alkalmasint uralkodásának állapota érdekel a leginkább, ezen belül pedig mindaz, ami a hatalom gyakorlásának módjával, illetve az úgynevezett szentévvel áll összefüggésben. A szentév ugyanis teljesen VIII. Bonifác, alias Benedetto Caetani „találmánya”, természetesen attól eltekintve, hogy némileg másoktól „eltulajdonított” dolog. A jubileumi évre ugyanis eredetileg az ószövetségi zsidó tradíció részeként minden ötvenedik esztendőben került sor, és a tartozások elengedésének éve volt. Héber elnevezése, a „jóvél” sokak szerint a kos szóból ered, Josephus Flavius szerint viszont szabadságot jelent. A jóvélt VIII. Bonifác – minden bizonnyal Josephus Flavius magyarázatából kiindulva – egészen tágan értelmezte. Ennek megfelelően az eredeti ünnepet kiragadták bibliai összefüggéséből (például a húsvét–pünkösd naptári évente változó ciklusából), és a jubileum ötven évét megduplázva százévente akarták megtartani, mégpedig a Krisztus születésétől – Anno Domini – számított „abszolút naptár” szerinti kerek századfordulón. Ugyan a középkori krónikák már korábban is említést tesznek „jubileumi évekről”, de ezek csupán a hitetlenek elleni harc sikeréveinek a metaforái vagy a ritka békeévek jelzői. A jubileumi év mint „szent” év azonban újdonság, és a katolikus tradíció sem igazán egyértelmű születését illetően. Mint állítják, maguk a zarándokok szólították meg vele a pápát, mondván: „Áldj meg minket, mielőtt meghalunk! Hallottuk a régieket, hogy minden száz évben mindaz, aki Péter és Pál boldog apostolok testéhez zarándokol, mentes lesz bűnei foltjai és következményei alól.” Az elképzelt történet, amely egy alulról jövő „népi kezdeményezést” sejtet, minden bizonnyal már a saeculum (évszázad) etruszk értelmével (egy kihaló teljes nemzedék emléke) is kapcsolatban áll, de egyben jó példája a római saeculum politikai kisajátításának, melyet a korai császárkorban Claudius, illetve már Augustus is gyakorolt. Mi sem állhatott ugyanis a pápának jobban érdekében, mint az, hogy a századforduló bűnbánati hullámát meglovagolva kifogja a szelet az igazi megtérést hirdetők vitorlájából, és a századvéget saját politikai tőkéjévé tegye, nem is beszélve annak korántsem lebecsülhető anyagi vonzatairól.

Anno 1300 – „Jeruzsálem elrablása”

Az 1300. február 22-én kihirdetett Antiquorum habet fide kezdetű bulla visszamenőleges hatállyal már a karácsonytól számított római évkezdettől úgynevezett teljes körű bűnbocsánatot nyújtott minden római lakosnak, aki harmincszor ellátogatott az év során az erre kijelölt „szent bazilikákba”, illetve azoknak a zarándokoknak, akik tizenötször végigjárják a „szent útvonalat”… Apropó, „via sancta”! VIII. Bonifác mostani rendelkezése mégsem volt teljesen előzmény nélküli. 1297-ben már egy év és negyven nap bűnbocsánatot helyezett kilátásba a nagyböjti zarándokoknak, ha a „stációkhoz”, Róma bazilikáihoz járulnak, amely a keresztutat, a Via Dolorosát volt hivatva helyettesíteni. Az 1300. év gyakorlatilag ugyanezt az elvet szentesítve már egész Jeruzsálemet mintegy szimbolikusan „átköltöztette” Rómába. Ennek „kegyes” meglátogatását is egyenrangúvá tette a szentföldi zarándoklattal, és az ezzel elnyerhető túlvilági kincsek nem voltak kisebbek, mint a hitért meghalt keresztesekéi. Mint a firenzei krónikás, Giovanni Villani állítja, „a legcsodálatosabb dolog volt ez, amit csak valaha láttak, hiszen ez évben szakadatlan özönlött Rómába a mintegy kétszázezer zarándok, nem is szólva azokról, akik épphogy csak jöttek, már tértek is meg útjukra… Minderről személyes bizonyságom van, hisz saját szememmel láttam.” Ha nem ragadunk le a „vallási turizmus” nem kevés hasznot hajtó anyagi mozzanatainál, további nem kevés profit nyomaira bukkanunk. Ugyanis az első szentév politikai nyereményként sem kevés hasznot hozott, hiszen a „nagylelkű” pápa – hogy, hogy nem – politikai ellenfeleit eleve kizárta a jubileum „nagy áldásainak” haszonélvezői közül. Ez a magatartása már a despotát vetíti elénk, az Unam Sanctam bullájának önmagát egyedül üdvözítőnek kihirdető pápáját. A tehetséges, de mohó politikus, a zseniális, de önmagát a törvény fölé emelő kánonjogász pápa korlátlan üdvösségosztó szerepköre persze fokozatosan épült ki, amibe még aktuális politikai elemek is jócskán vegyültek. Kezdjük mindjárt a politikai Jeruzsálemmel, hiszen a Szentföld, azaz Jeruzsálem úgynevezett Keresztes Királysága amúgy sem lehetne a századforduló zarándokainak úti célja, hiszen 1291-ben a keresztények utolsó hídfőállásaikat veszítik el Palesztinában. Amit e révén most VIII. Bonifác nyer, az több, mint pusztán a zarándokok alamizsnája, több, mint minden úti adó és vám, maga az aranytojást tojó tyúk: a XIII. század laikus uralkodói fölé nőhet minden vonatkozásban. Mivel amazok már nem a keresztes eszmény hajdani bajnokai, sőt többre tartják világi hatalmuk anyagi körét, a pápa maga is feljogosulva érzi magát egy régebbi paktum felrúgására. VIII. Bonifác ezzel egy komoly stratégiai lépésre szánja el magát, és elszakítja a szinte kizárólagos kapcsolatot a búcsú és a keresztes hadjáratok között. Ez megint csak több magánál a szimóniánál. Ugyanis gondoljunk csak bele abba, hogy egészen idáig minden keresztes hadjárat éve teljes búcsút szerző lehetőséggel kecsegtetett. Most, hogy a szentév meghirdetése a pápák kezébe került, szinte korlátlan jogosítványhoz jutottak: nemcsak világi, hanem szellemi területen is. Ráadásul a jubileumi év záróakkordjaként, 1300–1301 karácsonyán kihirdették azt a pápai bullát is, amely garantálta, hogy nemcsak az év során Rómába tartó emberek, hanem az útközben elhunytak is teljes búcsúban részesülnek, de jár e búcsú „némely purgatóriumi léleknek is”. Ezzel az ekkor hozzávetőleg száz esztendeje létező, a menny és a pokol közé ékelt úgynevezett tisztítóhely, a purgatórium születése körüli homály oszlani kezd. Mint Jacques Le Goff meggyőző kutatásai bizonyítják, a purgatórium tanának kialakulása a XIII-XIV. századi pénzpolitika forradalmával van összefüggésben, ahonnan a búcsúcédulákig, illetve Luther kritikájáig már egyenletesen fejlődhetett e dogma egy, a bibliaitól eltérő vonalon.

Anno 2000 – örök város(ok)

Mivel a harmadik évezred fordulóját a katolikus világ szentévvel köszönti, talán ma sem felesleges vagy lényegtelen megismerni az első „jubileumi év” néhány történelmi és szellemi tanulságát. A következtetés, netán ítélkezés joga azonban már nem a történész feladata, még akkor sem, ha miként az olvasónak, bizonyára van véleménye róla. A teológus Kevin L. Howard gondolataival zárom tehát a „szentévi” eszmefuttatásomat: „Sajnos a jubileumi évhez gyakran erősen misztikus feltételezések kötődnek, különösen az új évezred közeledtével. A pápa például azt sürgeti, hogy a kétezredik év a kereszténység, az iszlám és a judaizmus közötti teljes ökumenikus testvériség »jubileumi« éve legyen. Felhívást intézett, hogy egy időben kerüljön sor ünnepi szertartásokra Jeruzsálemben és Rómában. Ez azonban vajmi kevéssé emlékeztet a Biblia lapjairól elénk táruló jubileumi évre.”